Egy nő nem tudja, hogyan kell lebegni a vízen. A felszínen maradásra tett kísérletei az emlékek folyékony közegében tartják, némelyikük torz, némelyikük képzeletbeli. A magányt négy hang töri meg, amelyek az együttérzés és a rombolás közt ingadoznak. A félelmek változó intenzitású és állagú rétegekben rakódnak le. Szinte mindig ég valahol legalább egy kis fény.

❝A félelmekről írtam, amelyek domborzatot és átláthatóságot nyernek - mint a patakok, amelyek megrepesztenek egy mészkőfalat. Az én déli vidékemről és Caloian visszhangjairól. Az életről, amelybe úgy merülsz bele, hogy nem tudod, hogyan kell úszni. És folyamatosan tanulod: hogy van tested, családod, hangod, több is - baráti és idegen egyszerre. Erről írtam. A világról, amelyet a bizalmatlanság, a frusztráció, az önbüntetés, a félelmek rétegein keresztül látunk, mint a vízen keresztül. Egy világról, ahol nem tudod, hol ér véget a falu és hol kezdődik az aszfalt, hol ér véget a varázslat és hol kezdődik a hétköznapi, hol ér véget az élet és hol kezdődik a halál. A világ, ahol kezded tisztán látni önmagad.❞ (Ioana Toloargă, a darab írója)

❝Kicsi koromban bementem a tengerbe. Anya vagy apa vagy anya és apa fogták a kezem, amikor egy hullám felborított. A Fekete-tengeren erősek a hullámok. A fenéken a homokba csapódtam, és egy nagyon hosszúnak tűnő ideig küzdöttem a víz alatt. Számomra a tenger a csend, amely beborítja a félelmet.❞ (Olivia Grecea, az előadás rendezője)